És egy kis karácsonyi novella. Amiről váltig állíthatom hogy imádtam meg írni, ez egy novella versenyre készült, jó olvasást. Pusz (L)Mano(L)
,Apa karácsonyra
Pár éve nem gondoltam volna, hogy, itt fogok ülni a karácsonyfa alatt, két gyermekemmel és a férjemmel. Sokan állítják azt, hogy karácsonykor bármi megtörténhet, mivel ez a béke, és a szeretett ünnepe. Én ezt nem így gondoltam ezelőtt 4 évvel.
(4 évvel korábban, a múlt)
2007.12.20. Karácsony előtt 4 nappal.
- Botond! - szóltam rá négy éves fiamra, aki lassan két hete már azt próbálja kihúzni belőlem, hogy mit kap a szülinapjára, meg karácsonyra.
- Naaa, anya, csak az egyiket légyszííí. - nézett rám boci szemekkel.
- Nem, négy nap múlva megtudod, mit kapsz. Most edd meg szépen a reggelid, aztán induljunk, mert elkésünk az oviból.
Csendben befejeztük a reggelit, utána ki tettem az ovinál, s hajtottam is a kórházba.
- Jó reggelt Jázmin. - köszöntött Márk, az osztályvezető doktor.
- Neked is. - mosolyogtam rá.
- Botond megint eljátszotta veled? - tette fel vigyorogva a kérdést.
- El, köszönhetem neked. Arra tanítod a fiam, legyen kitartó, és akkor az anyja elárulja egyszer csak. Hosszú napunk lesz. - néztem bele az egyik kis mappába.
- Igen az, hozzá is kezdek. - mondta Márk, s kiment.
Az egész napom abból telt, hogy egyik szülőszobából a másikba mentem, vagy papírokat töltöttem. Már az ebédlőben ültem, és épp újságot olvastam, mikor megláttam egy rég nem látott ismerőst. Egy mosolyra húzódott a szám, Gergő is mosolygott, aztán elindult felém, s leült hozzám.
- Szia, Gergő, mi járatban nálunk? - kérdeztem rá rendőrbarátomnál.
- Ne is kérdezd Jázmin. Nem akarod tudni, hogy mért vagyok itt. - nézett rám fura szemekkel.
- Miért? Pedig nagyon kíváncsivá tettél. Azóta nem láttalak, hogy… - és nem tudtam befejezni, mert egy gombóc nőtt a torkomra.
- Hogy szakított veled Ben.
- Igen, az óta. - hajtottam le a fejemet.
- Még mindig szereted. - szólalt meg hirtelen Geri.
Felkaptam a fejem és hitetlenkedve néztem rá. Persze hogy szeretem, hiszen nem telik el nap, hogy nem gondolnék rá, hogy ne jutna eszembe, mikor Botond egy olyan dolgot, mozdulatot tesz, amit az apja is ugyanúgy csinált. De ezt csak magamba mondtam ki.
- Jól van? - kérdeztem Benre célozva.
- Jól, lesz. - és akkor értettem meg, miért van itt Geri.
- Mi történt? Nagy a baj? - megrémültem, még is csak a fiam apjáról van szó, még ha nem is tud róla.
- Csak 1-2 törés, meg egy lőtt seb. - csak 1-2 törés, és lőtt seb. CSAK és ilyen nyugodtan mondja??? - Még nem felejtett ám el. Négy éve rá sem nézett egy nőre sem, pedig Anita már megpróbálta összehozni vagy százzal. Hiányzol neki, és ez meg is látszik rajta. Csak nem meri bevallani. Hányszor mondtam neki, hogy hívjon fel.
- Látni szeretném. Melyik emeleten van? - szólaltam meg hirtelen.
- Az intenzíven.
- Azt mondtad, hogy csak 1-2 törés és egy lőtt seb, miért van az intenzíven?
Geri ijedt szemekkel nézett rám, s meg sem mert mukkanni. Ott hagyva a háromnegyed részét ebédemnek mentem fel a harmadikra.
- Szia, Szilvia. Hol találom Várhegyi Benjamint?
- Egy pillanat, nézem. Ismered?
- Igen.
- A 424-esben van, de be kell öltöznöd.
- Köszönöm szépen.
Amint megláttam, hogy ott fekszik az ágyon, s csövek lógnak ki belőle, megfájdult a szívem. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom viszontlátni. Még így is iszonyúan szexi volt. Leültem az egyik székre, s megfogtam a kezét, a másik kezemmel simogatni kezdtem a fejét.
- Mit csináltál már megint? – kérdeztem, de tudtam, hogy úgy sem kaphatok rá választ.
Ennyi erőből azt is kérdezhettem volna, hogy miért hagyott el. Mivel erre sem fogok választ kapni. Hányszor próbáltam utolérni, de soha nem hívott vissza. El akartam mondani neki, hogy terhes vagyok, de hát nem hagyta. Nagy gondolkodásomból, egy kézszorítás hozott vissza a valóságba.
- Ben. - szólaltam meg halkan. - Hallasz?
- Mi történt? - jött a rekedtes kérdés.
- Megsérültél, eltört 1-2 csontod, meg kaptál egy lövést. - válaszoltam, amit én is tudtam. - Fáj valamid?
- Nem. Hogy kerülsz ide? – na, azért még felismer.
- Ha zavarok, el is mehetek.
- Ne, ne, maradj.
- Gerivel találkoztam, beszélgettünk, mikor végre kinyögte, miért van itt. Aztán fogtam magam, és feljöttem hozzád. Itt dolgozom csak kettővel feljebb a szülészeten. - válaszoltam készségesen.
Egyre csak gyakoribbak lettek ezek a látogatások, néha-néha csak 1-2 percre is beugrottam, de volt olyan, hogy órákat töltöttünk együtt. Rá kellet jönnöm, hogy sokkal, de sokkal jobban hiányzott, mint eddig gondoltam. Karácsony előtt két nappal, megint Benhez mentem. Mosolyogva léptem be hozzá, s tettem le a dolgokat az ágya mellé.
- Hogy vagy? - kérdeztem s közben a lapját figyeltem.
- Jól, köszi, de jobban leszek, ha válaszolsz egy kérdésemre.
- Persze, kérdezz csak, ha ettől jobban leszel. - mondtam higgadtan.
- Miért jársz be hozzám? Biztos sok dolgod van. Mit szól hozzá a férjed, hogy később érsz haza? - idétlenül néztem rá, soha nem kérdezte, hogy van-e férjem, azt sem, hogy miért jövök be hozzá.
- Nincs férjem. Mióta szakítottál velem, azóta nem voltam senkivel, nem is randizom. A másik meg, érdekel, mi van veled, ha már a sors vagy a valami megint az utamba sodort, és most nem is tudsz elfutni előlem vagy nem visszahívni, esetleg lecsapni a telefont.
- Van egy fiad. - nyögte ki. Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni.
- Igen, van egy fiam, négy éves. - mindezt alig halhatóan mondtam.
- Az én fiam is, ugye? - kérdezte. Felemeltem a fejem s a szemébe nézve mondtam neki, hogy:
- Igen, a te fiad is. El akartam mondani csak te sosem hagytad, utána meg már nem próbálkoztam, beletörődtem, hogy már nem kellek neked.
- Mi az, hogy nem kellesz nekem? Soha sem mondtam, hogy nem kellesz, vagy azt, hogy nem szeretlek, sőt, még mindig szeretlek, ebben a négy évben sem szűntelek meg szeretni. S az, hogy van egy fiam, az a legcsodálatosabb, amit valaha kaphattam az élettől.
- Akkor miért hagytál el? - kérdeztem már könnyes szemekkel, s leültem az egyik fotelba.
- Mert muszáj volt, nem akartalak bajba sodorni. Veszélyes munkám van, és nem akartam abba hagyni, de téged sem akartalak elhagyni.
- Még is elhagytál.
- Igen, beálltam a kommandósokhoz, fél éve sincs, hogy leszereltem, most meg itt vagyok, veled. Szeretném látni a fiamat, ha lehetséges.
- Megbeszélem vele. Nagyon értelmes kis fiú, s már alig várja a karácsonyt, meg a szülinapját.
- Nem azt mondod, hogy karácsonykor született?
- De azt. Jól kiszúrtunk vele ugye?
- Jól. Meséltél neki rólam?
- Meséltem, tudja ki vagy, s szereti, ha rólad mesélek. Tudja, mi a foglalkozásod, hogy hívnak, és még mielőtt megkérdeznéd, a te neveden van, bele van írva az anyakönyvi kivonatába a neved.
A további pár órát meséléssel töltöttem, ami csak az eszembe jutott, elmeséltem neki. Este, mikor hazaértem, drága barátném már aludt a vendégszobában, Botond meg a nappaliban tévét nézett. Leültem mellé, és megkérdeztem, hogy szeretné-e látni az apukáját. Soha sem gondoltam volna, hogy erre a hírre/ötletre ennyire csillogni látom a kis szemét. Megbeszéltem vele, hogy holnap bejöhet velem és bemutatom neki az édesapját, azt is megmagyaráztam, hogy miért van kórházban.
A reggel nagyon hamar eljött. Mivel ma nem dolgoztam, kicsit később keltünk fel. Reggeli után azonnal a kórházba mentünk. Drága fiam alig bírt magával, össze-visszabeszélt s hadovált. Még a kórházban sem tudta lejjebb venni a hangját. Már meg kellet fenyegetnem, hogy ha nem lesz halkabb, akkor nem megyünk tovább. Hatásos voltam, mert meg sem mukkant. Mikor beléptünk a szobába, Ben éppen öltözött, ami kicsit nehezen ment neki.
- Csüccs oda. - mutattam egy fotelra - Segítek az apának, oké?
- Rendben. - válaszolt mosolyogva, s figyelte, ahogy odalépek az apja mellé.
- Szia. Segíthetek? - néztem fel rá.
- Szia. Igen, légy szíves.
Lassan egyenként begomboltan az ingjét.
- Kész is. Botond gyere picit a mamához. Te pedig ülj le. - szóltam rá Benre.
Elhelyezkedtem kisfiammal az ölemben az ágy szélén, pont Bennel szemben. Szinte csodálattal és áhítattal nézték egymást. Egyikőjük sem szólalt meg, csak figyelték egymást.
- Így még helyesebb. - szólalt meg hirtelen kisfiam. S mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Igen az. - nyomtam egy puszit az arcára.
- Anya? - nézett rám megint Botond. Láttam rajta, hogy kérdezni akar valamit.
- Mond csak, beszélhetsz előtte.
- Megharagszol, ha apának hívom? Velünk fog lakni? Vagy csak én is hétvégén láthatom majd, úgy, mint Ricsi az anyukáját? - sorolta a kérdéseket már-már könnyes szemekkel.
- Nem haragszom meg, ha apának hívod, és szerintem ő sem. Azt nem tudhatom, hogy hol szeretne lakni az apukád, hogy szeretne-e velünk lakni, én szeretném, főleg, ha még mindig szereti a mamit. Talán kérdezd meg tőle. - intettem a fejemmel az apja felé.
- Szeretnél a mamival meg velem lakni? - kérdezte Botond.
- Igen, ha a mami megbocsájt nekem, s ha ő is szeret engem, akkor igen, sőt ez lenne a legszebb ajándék, ha veletek lehetek.
(A jelen)
2011.12.24. Karácsony.
Mint már mondtam, csodák léteznek, csak nem tudhatod mikor ér téged is utol egy. Nagy ajándék az, amit én kaptam, ami összehozott újra azzal a férfival, akit mindig is szerettem. S nem csak azt kaptam az én karácsonyi csodámtól, nem egyszerűen egy kisfiút, és egy szertő férjet, ha nem egy teljes nagy családot. Büszkének mondhatom magam, mert van egy 8 éves rosszcsont kisfiam, egy gyönyörű és csodálatos kislányom, és egy odaadó szerető férjem.
Nem mondom azt, hogy nem voltak ebben a 4 évben kisebb zökkenők, mert voltak, de azokat is átvészeltük együtt egy családként. S ennél még csak még jobb lesz.
Befejezetem a vacsora eltakarítását meg az ajándékok csomagolópapírjainak összeszedését, aztán felmentem a hálónkba.
- Végeztél mindennel? - kérdezte Ben csillogó szemekkel.
- Igen. – válaszoltam, s el kezdtem levetni magamról a ruhát. Felvettem a hálóingemet s bebújtam Ben mellé.
- Azt hiszem, elfelejtettél valamit, kicsim. - szólt Ben.
- Igen, és mit? - nem tudtam mire érti.
- Vacsora után azt mondtad, hogy kapok még egy ajándékot, de azt még nem mondtad, hogy mit. - egy nagy mosoly terült szét az arcomon, lecsúsztam teljesen az ágyra, megfogtam Ben kezét s a hasamra vezettem. Csodálkozva nézett rám, és értetlenül egy kicsit.
- Ott van a harmadik karácsonyi ajándékod, de osztoznod kell rajta.
- Ez most komoly? Még egy lurkó? Biztos?
- Igen, biztos. Ugye nem bánod?
- Bánni? Őt? Őket? De hogy is, ti vagytok az én csodáim.
Az ÉN csodáim. Igen csodák, amik akkor jönnek, mikor nem is számítunk rá. Fontos, hogy higgyünk a csodákban, hogy bízzunk benne, mert vannak csodák.
